TÓTH TAMÁS

Pirográfus művész

Amikor megvettem az első hobbipákámat, ahogy mindenki, úgy jómagam is – tanár híján – a világhálón igyekeztem megtanulni a tűzgrafika fortélyait. Emlékszem, mennyire örültem, mikor rátaláltam a közösségi médiában egy magyar pirográfiai csoportra. Itt találkoztam először hazai hiperrealista fába égetett képekkel, köztük az ő alkotásaival is.

Ezer ismeretlen kép közül is meg tudtam mondani, hogy melyiket készítette az általam és sokak által csodált alkotó. Mára már alig akad hazánkban pirográfus körökben olyan, aki ne ismerné Magyarországon és nemzetközileg is a legkiválóbb művészek között számon tartott „Totyó” páratlan alkotásait.

A képeit már ismeritek. Ebben az interjúban pedig igyekszem egy kicsit magát a művészt, Tóth Tamást is bemutatni nektek.

Határon túlról – határok nélkül

Közösségi adatlapod szerint Bácskossuthfalván születtél, jelenleg Budapesten élsz. Hol telt a gyermekkorod, és miként kerültél a fővárosba?

  Egész pontosan Szabadkán születtem, az akkori Jugoszláviában 1976-ban, de Bácskossuthfalván nőttem fel. Egész gyerekkoromat ott töltöttem, ami mondhatni, hogy gondtalanul telt egészen a ’90-es évek elejéig. Ugyanis akkor kezdődött a délszláv háború, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 25 éves koromban Budapestre költözzek.

Miután befejeztem a középiskolát, addigra Jugoszlávia a régi formájában már nem létezett. Szerbia pedig ekkor már túl volt néhány embargón, hiperinfláción és minden olyan egyéb ezzel járó problémán, ami megkeserítette a lakosság életét. A munkahelyek vagy csődbe mentek, vagy nagy részüket privatizálták. Munkalehetőség nem túl sok akadt, de ami volt is, az pedig nagyon keveset fizetett. Ez azt eredményezte, hogy egyik munkahely váltotta a másikat.

Majd 1999-ben elkezdődött Szerbia NATO bombázása. Ekkor ismét katonai kényszerbesorozások következtek. Ennek következtében én is újra “élvezhettem” a hadsereg “vendégszeretetét”, amíg a bombázások tartottak.

Ekkor már közel 10 éve tartott a háborús helyzet kisebb megszakításokkal. Ezért úgy döntöttem, hogy ha alkalom adódik, akkor inkább szerencsét próbálok valahol külföldön. Végül 2001-ben egy barátom közbenjárásával sikerült munkát találnom Budapesten, és akkor költöztem ide.

Biztosra veszem, hogy már egész kiskorod óta rajzolsz. Veled született tehetséged a hiperrealista alkotások terén mikor mutatkozott meg először?

Igen, már óvodás koromban is rajzolgattam. A kézügyességemet édesanyámtól örököltem. Ő nagyon sokoldalú és kreatív a képzőművészet és a kézművesség terén.

Voltak különböző rajzpályázatok óvodában, iskolában, amelyekre be lehetett nevezni az adott témával kapcsolatos rajzokat. Itt többnyire könyvjutalmakkal, oklevelekkel díjazták a munkáimat. Akkor még leginkább valamilyen színes technikával készült rajzok voltak az elvárások az ilyen pályázatokon, de én mindig is inkább grafittal szerettem alkotni. A színek nem igazán vonzottak. Ahogy mondani szoktam én szürke-feketében látom a világot.

Alsó tagozatban kezdtem próbálkozni a portrérajzolással. Például valamilyen unalmas tanórán a szomszéd padban ülő osztálytársról vagy kedvenc zenekaraim tagjairól készítettem portrékat. Vagy ha megtetszett egy kedvenc zenekar lemezborítója, azt megörökítettem, de mindig az összetettebb, aprólékosabb ábrák vonzottak. Azokban volt a legtöbb kihívás.

A hiperrealista ábrázolás már a pirográfiában teljesedett ki igazán.

Hogyan találkoztál a pirográfiával? Mi volt az első eszközöd, tapasztalatod, alkotásod? Fokozatosan ismerkedtél meg a pirográffal esetleg egyszerűbb mintákon keresztül, vagy rögtön portrékkal kezdted?

A pirográfiával teljesen véletlenül ismerkedtem meg. Nem is tudtam, hogy létezik ilyen műfaj vagy technika. Még 2010-ben a párom vásárolt egy egyszerűbb, fix hőfokon működő pirográf pákát, azzal a céllal, hogy majd fából készült karácsonyi díszeket fog dekorálni, de az első próbálkozások után gyorsan feladta, mondván, hogy neki ez nem megy.

Ekkor gondoltam, megpróbálkozom vele én is. Végül is nem lehet bonyolultabb, mint rajzolni. Akkor rájöttem, hogy kissé mégis összetettebb, főleg azzal a készülékkel, amelynek a hőfoka nem szabályozható, de ennek ellenére megtetszett a dolog, és elkezdtem vele kísérletezgetni. A párom látta, hogy tetszik ez a dolog, és szülésnapomra a baráti társasággal megleptek egy Brenn Peter Junior hőfokszabályzós géppel, és azzal kezdődött minden.
Ott már lehetett kísérletezni, mivel adott volt hozzá több cserélhető égető hurok, és a hőfokkal is tudtam játszadozni, ezzel pedig különböző árnyalatokat elérni.

Kezdetben csak próbaképp valamilyen silányabb minőségű rétegelt lemezre próbáltam viszonylag egyszerűbb mintákat elkészíteni. Utána, mikor már kezdtem megszokni a beállításokat, kellékeket, akkor kezdtem belevágni a portrékészítésbe. Először csak önarckép vagy családtagokról készült portrék születtek.

A pirográfia egy autodidakta műfaj. Volt-e/Van-e példaképed, aki segítséget jelentett számodra a tanulási folyamatban?

Igen, ahogy a kérdésedben is írtad, ez egy autodidakta műfaj. Legalábbis 12 évvel ezelőtt, főleg itt, még inkább annak számított. Ugyanis nem volt semmilyen szakirodalom, folyóirat magyar nyelven. Ellenben külföldön, de leginkább Amerikában és Kanadában már akkor is komoly szaklapok, könyvek foglalkoztak ezzel a műfajjal.

Viszont azok számomra nem voltak elérhetőek, de akkoriban az interneten keresgélve ráakadtam olyan művészek munkáira, mint Dino Muradian, akinek a hiperrealista portréi láttán csak ámultam, hogy hogyan is képes ilyesmit alkotni ezzel a technikával. Így ő lett az első számú példaképem.

De nagyon tetszettek még Julie Bender realisztikus állat portréi. Vagy Jean Bouick szintén realisztikus ábrázolásai, amelyekről videókat is készített a munkafolyamat közben, melyeket az interneten nézegetve próbáltam ellesni a különböző technikákat.

Meg kell, hogy említsem még egy újabb nagy kedvencemet, ő pedig Ruth Baker, aki szintén hiperrealisztikus portrék terén kimagaslóan jó képeket készít.

A hiperrealista alkotásaidhoz rengeteg idő, maximális önfegyelem és végtelen türelem szükséges. Mikor jöttél rá, hogy minden adottságod megvan az élethű portrék készítéséhez? Melyik az a pirográfiád – ha van olyan -, amelyiknél úgy érezted, hogy megtaláltad önmagad ebben a technikában?

Igen, mondhatni, hogy ez egy türelemjáték. Csakis kellő mennyiségű idő ráfordításával lehet fotórealisztikus képeket kivitelezni. Ezért is szoktam hosszabb határidővel vállalni megrendeléseket, ugyanis kapkodva nem lehet tökéletest megközelítő ábrázolást elérni. De szerintem ez bármelyik másik műfajra vonatkozóan is igaz.

El kellett telnie néhány évnek, talán 3-4 évnek is mire kezdtem azt tapasztalni, hogy kezdik elérni a számomra kívánt hatást a munkáim. De ehhez nagyon sok gyakorlás, anyagismeret szükségeltetett. Gondolok itt a fa, mint alapanyag ismeretére, hogy milyen fára mit és hogyan lehet. Milyen csiszoló papírral, és mennyire kell előkészíteni. És nem mellékesen a pirográf eszköz ismeretére. Milyen hőfokon, melyik fejjel, milyen tónusokat lehet elérni, stb.

Ezután kezdtem el próbálkozni híres festők festményeinek a pirográf replikáival. Talán Caravaggio Emmausi vacsorája volt az, amelyiknél úgy éreztem, hogy ez az a stílus, ami hozzám közel áll.

Megvoltak benne a fény-árnyék arányok, többféle textúra, több szereplő, többféle arctípus. Vagy hasonló és nagy kedvencem még William-Adolphe Bouguereau Angyalok éneke című alkotása, amiben szintén kellő kihívást éreztem. De Carl Heinrich Bloch Consolator című művét is ide sorolnám.

Dumitru Dino Muradian a vele készült interjú során külön megemlített téged, mint művészt, akit nagyra becsül, és akinek munkáit az egyik legjobbaknak tartja a világon. Hogyan kerültetek kapcsolatba?

Munkácsy Mihály Honfoglalás című festményét készítetted el pirográfiaként. Miért erre a képre esett a választásod? Mennyi időn keresztül készült? Van-e tervben hasonló alkotás?

Mondhatni, hogy számomra Munkácsy Mihály az első számú magyar festőművész. A Honfoglalás című festményét gyerekkoromban láttam először egy, a Parlamentben tett látogatás alkalmával. Lenyűgözött, hogy ekkora méretben hogyan tudta ilyen részletességgel és méretarányosan megfesteni a rajta lévő emberek sokaságát.

Majd kb. 30 év elteltével arra gondoltam, hogy fába égetem a festmény  méretarányosan kicsinyített változatát. 40×120 cm méretű nyír rétegelt lemezre esett a választásom, hogy a későbbiekben be is tudjam majd kereteztetni. Már a kezdeteknél szembesültem vele, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, ugyanis csak az átrajzolása több mint 3 órába tellett. A megszokott, addig kisebb méretű képeimhez képest ez nem is bizonyult olyan nagynak, ugyanis a rajta lévő emberek sokasága miatt néhány emberi arc kisebb volt, mint egy 5 forintos érme.

Elég nagy kihívást jelentett ilyen kis méretben visszaadni az emberi arcok élethű vonásait, de a végére csak sikerült. A kép nem folyamatosan készült, ugyanis egyéb elfoglaltságok vagy más jellegű megrendelések miatt sokszor háttérbe szorult. Ezért néha hónapok teltek el mire ismét tudtam dolgozni rajta. Végül kb. 250 munkaórát vett igénybe az elkészítése.

Ami még a leendő terveim között szerepel, az szintén Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája, valamint Benczúr Gyula Budavár visszavétele című alkotásának az elkészítése.

Tetoválóként dolgozol jelenleg egy neves budapesti szalonban. Mikor és hogyan kerültél a tetoválók világába? Látsz-e a két műfaj között párhuzamot?

A tetoválás vagy inkább a tetoválások iránti vonzalom a tinédzser koromra nyúlik vissza. A 80-as évek végén szépen kivitelezett, igényesebb tetoválásokat csak külföldi zenei magazinokban láthattunk híres nyugati zenekarok tagjain. Ezért sokszor azt gondoltuk a barátaimmal, hogy ez tuti nem igazi, biztos csak matrica.

Később a 90-es években, mikor elterjedtek a műholdas tv csatornák, és külön tetoválókról szóló műsorokat is sugároztak, akkor nagyon beszippantott ez a dolog. Viszont úgy hozta a sors, hogy személyesen csak majdnem 20 év elteltével ismerkedhettem meg közelebbről ezzel a műfajjal.

Egy ismerősöm látva a munkáimat rákérdezett, hogy miért nem tetoválok? Mondtam, hogy azért, mert anélkül nem szeretnék belevágni, hogy valaki meg ne mutatná előtte az alapokat. Ekkor elvitt egy ismerőséhez, Burony Bélához, aki már régi motorosnak számított a szakmában, és nála kezdtem el gyakorolgatni. De a fő állásom és egyéb elfoglaltságok miatt a későbbiekben nem igazán tudtam összeegyeztetni a kettőt, ezért egy időre parkolópályára jutott a dolog.

Majd néhány év elteltével megérett bennem az elhatározás, hogy saját tetoválást készíttessek. Sokáig keresgéltem, hogy ki az a tetoválóművész, aki a realisztikus tetoválások kivitelezése terén számomra a legmegfelelőbb lenne. Így esett a választásom Bélteczky Zsófiára, aki azóta számos tetoválásomat készítette el. Alkalmanként a tetoválások készülte közben szóba került, hogy én pirográfiával foglalkozom, és hogy szintén realisztikus stílusban dolgozom, stb. És miután Zsófi látta a munkáimat, egy alkalommal megkérdezte, hogy lenne-e kedvem tetoválóként csatlakozni hozzájuk. Egy percet sem gondolkodtam rajta. Egyértelműen igen volt a válasz.

Így most már 3 éve tetoválóként tevékenykedem. Megtiszteltetés számomra, hogy a The Tattoo Shop tagja (Totyó tetoválós instagram oldala: https://www.instagram.com/totyotattoo) lehetek, és olyanoktól tanulhatok, akik magas szinten művelik ezt a műfajt, mint pl. Bélteczky Zsófia (https://www.instagram.com/sofsmade) és Kondrát Kristóf (https://www.instagram.com/kristof_kondrat_tattoos). Ezúton is hálás köszönet nekik!

A két műfaj között mindenképp van párhuzam. Mindkettőhöz szükséges a kellő kézügyesség, rajztudás és nem mellékesen kellő alázat és türelem. Nyilván két külön műfajról beszélünk, mert ugye amíg a pirográfiában egy merev, sík felületre dolgozunk, addig a tetoválásban egy rugalmas, esetenként domború, homorú a bőrfelület, amire alkotni kell. De az eszközhasználat hasonló mindkét esetben.

Mindenkit foglalkoztat a kérdés, hogy Totyó hogyan készíti a képeit. Van olyan praktikád, tanácsod (Pl.: eszköz, alapanyag, rajzkészség stb.) – a varázspálcán kívül -, amit megosztanál az olvasókkal?

Ez a kérdés elég sokakban és sokszor felmerült az elmúlt évek során, és a szkeptikusok meg is kérdőjelezik azt, hogy valóban kézzel készülnek-e a képeim. Voltak, akiket a munka közben készített fázisfotók sem győztek meg. Ők munkafolyamat videókat követeltek! De mivel nem vagyok egy technikai zseni, és nincs is túl sok affinitásom az ilyen video felvétel-vágás-szerkesztéses dolgokhoz, így csak néhány rövidebb felvételt készítettem alkalmanként. De erre azt szoktam mondani, hogy Leonardo Da Vinci sem készített se fázis fotót, se videót a Mona Lisa festése közben, nyilván mert akkor még nem lehetett, de attól még elhisszük, hogy kézzel készült és nem lézerrel.

Igazából nincs semmilyen különös praktika, trükk vagy hasonló abban, ahogyan a képeket készítem. Alapanyagként igyekszem nagyon világos tónusú pl.: hárs, juhar vagy nyírfát választani. Azt megcsiszolom a maximális, már szinte tükörsima felületűre, majd grafitpapírral átviszem az ábra főbb meghatározó vonalait. Azért grafitpapírral, mert azt könnyebb esetenként radírozni, mint az indigót, és azért csak a fő, irányadó vonalakat, mert ha minden apróságot átrajzolnék, akkor elvesznék a részletekben.

Utána a többi már csak a kézügyességen és az eszközhasználaton múlik. Szép és nagyon aprólékos munkákhoz mindenképp egy jobb minőségű hőfokszabályozható készüléket javaslok. Onnantól kezdve pedig mindenkinek saját magának kell kitapasztalnia, hogy mit és milyen eszközzel, milyen hőfokon lehet kellően szépen kivitelezni.

Hogyan látod a mostani pirográfus „generációt”, a pirográfia magyarországi helyzetét, megítélését?

Totyó Facebook elérhetősége: https://www.facebook.com/totyopyrography 

Az Instagram oldalát itt éritek el: https://www.instagram.com/totyo_pyrography